Számos közösségi kert nyílik idén, sokan keresnek meg tanácsért, segítségért, szakdolgozatokhoz kérnek fel külső konzulensnek. Az jó érzés, hogy azok a minőségi minimumok, amelyeket folyamatosan hajtogatok, kezdenek hatni, egyre jobb, egyre szervezettebb, egyre jobban előkészített és végiggondoltabb kertek alakulnak, minden jel arra mutat, hogy hosszú ideig működő, sikeres közösségi kertek lesznek.
Azonban nem mindegyik kert esetében látom ezt. Két esetben találkoztam az elmúlt időszakban a kommunakert jelenséggel. A kommunakert lényege, hogy nem önálló ágyásokat művelnek a tagok, hanem mindenki ugyanazt a közös veteményest gondozza, ez egy nagyobb földdarab, ahol mindenki, mint egy TSZ-ben a sorokat kapálja, nincs benne egyéniség, nincs benne egyediség, nincs benne személyiség, középszerű massza az egész. A kommunakert a biztos recept a csúfos bukásra, várhatóan az első szezon végére veszekedések és viták mentén kiürül a kert, bebukik a kertkísérlet. Valami hasonló történt a Földkelte kertkísérlettel.

Most egy kicsit a kommunakertek ellen fogok érvelni:

A kommunakert megöli az egyéniséget, a tudást, a kreativitást, arctalan, oktalan, egyen-senkikké degradálja a kertészeket.
A kommunakert elveszi a siker és gyarapodás élményt, senki nem tud kitűnni a tudásával, a szorgalmával és ügyességével, nem lesznek gyönyörű ágyások, helyette lesz egy unalmas-arctalan szántóföld. Senki nem mondhatja azt, hogy ez az én munkám eredménye, ez az én sikerem, azt eszem, amit magam termesztettem. A leglustább, legtrehányabb kerttag is joggal leszedheti a kert legszebb termését, hiszen az övé is.

A kommunakert elveszi a gondoskodás élményét és lehetőségét, a termény nem az egyén sikere, gondosságának és tudásának a gyümölcse, a leglustább kerttag is a magáénak mondhatja, érdemtelenül kiveszi belőle a ráeső részt, még akkor is, ha semmit nem is tett a termésért.
A kommunakert elfojtja a fejlődés lehetőségét is, hiszen miért törné magát az egyén a jobbért, szebbért, értékesebbért, ha az energiája elveszik a tömeg középszerűségében.

A kommunakertben nincs kreativitás, minden egységes, középszerűen unalmas. Az ágyáskertekben pont az egyéni kreativitás az izgalmas, mindenki kitűnhet az ügyességével, a kreativitásával, a hozzáértésével. A közösségi kertek ágyásai, bár mindegyik egységes méretű, mindnek más az „arca”, különböznek egymástól, variációk egy témára.

A kommunakert nem épít közösséget, sőt szétveri azt. Az első napok izgalma után, napról napra egyre kevesebben fognak megjelenni a kertben, egyre kevesebbek munkája lesz a kert fenntartása, majd a betakarítás idején persze mindenki előkerül és követelni fogja a maga részét, függetlenül attól, hogy mennyit munkát fektetett a kertbe. Borzasztó viták forrása ez.
A kommunakert természetellenes, nincs benne sokszínűség, biológiai sivatag, egyen növények, egyen emberek, egyen gondolatok, a középszer alja.

A kommunakert elveszi a felelősségtudatot, hiszen nem kell lejárnom a kertbe öntözni, gyomlálni, mások úgyis megcsinálják helyettem.
A kommunakert ideavezéreltség, a realitásoktól és a természetességtől mentes csinálmány, mindenben ellentmond a biológiai sokszínűségnek, az emberi természetnek, és a napi tapasztalatoknak, erőszak az emberi mivoltunkon. A kreativitásunk, az ügyességünk, a gondosságunk, a tanulási képességünk emelt ki minket az állatvilágból, a kommunakert oda taszít vissza. Arctalan, egyéniségmentes, vezethető, senkikké degradálja a tagokat. Ahogy a kommunizmusnak is csúfos bukás lett a vége, a kommunakertek sem élnek hosszú időt, szerencsére már egy szezon alatt bedőlnek, nem kell 70 évet várni az életképtelenségének bizonyítására. Kommunakertet alapítani pénzkidobás, teljesen felesleges erőlködés, a történelem bizonyította, hogy életképtelen idealizmus.