Horányi Özséb Professzor Úr kért, hogy írjak véleményt a 168 órában megjelent interjújához. A téma jó, erősen aktuális, ezt sikerült összehoznom:

Civildeficit:

Az ország civiltelensége mára szinte bántóan éles és terhes mindazok számára, akik huszonöt éve azt hitték, hogy egy normális ország leszünk, de tegyük hozzá ez nem a hatalom egyedüli hibája, mi magunk is nyakig sárosak vagyunk. Az elmúlt évtizedek minden kormánya a saját „civiljeit” támogatta, nyíltan vagy burkoltan, lehetőség sem volt arra, hogy kialakulhasson a politika semleges civil közeg. A mai civildeficit nem egy-két éve halmozódott fel, évtizedek beteg gyakorlatának eredményét látjuk. Mára a sajtót kapott civil kezdeményezések mind politikai töltetűekké váltak, mi és ők, a jók és a rosszak, egyetlen alternatíva maradt a pálya szélén vegetálni, kicsiben, helyi szinten működni, a lehető legtávolabb a politikai bulvártól. Viszont ez sem járható út, elnyújtott agónia, túlzottan sok sikerélmény nélkül.

A cikk szerint az újságíró nem igazán érti a civil szervezetek finanszírozását és működését, a kérdései a hozzá nem értést mutatják, például „A hazai civil szervezetek többsége viszont a „központi apanázst” várja.” kezdetű kérdés. Nem várják az apanázst, hanem pályáznak és pont a bírálatoknál derül ki, hogy mind a jobb , mind a baloldal érdek és ismeretségi körön belül osztja el a támogatásokat, minőség és értékalap nélkül, egyik sem jobb a másiknál. Gazdasági válságidőszakban, a középosztály elsorvadása közepette, illúzió a civil függetlenség, óhatatlanul függnek az államtól vagy az EU-tól függetlenül attól, mennyire ostoba és életidegen pénzosztó szervezetek ezek. A civilek nem önerőből élnek, pénzben viszonylag nehezen mérhető szolgáltatásokat nyújtanak, miközben ugyanúgy adóznak, mint bármely profitorientált szervezet. A civilek a gyakorlatban nem dönthetik el, hogy kitől fogadnak el támogatást, örülnek ha kapnak.

Hazugsággá és bulvárrá lett a civil jelző is. Nem azok a civilek, akik pódiumról, habzó szájjal üvöltik a saját, megkérdőjelezhetetlen politikai igazságaikat, jól odamondanak a televíziós műsorokban, hanem dolgozni kéne, jót tenni, hasznot és életminőséget teremteni, a valódi bajokat orvosolni. A baloldalon futják a teljesen értelmetlen „politikailag korrekt” tiszteletköreiket, a jobboldal meg erősíti a maga szavazóbázisát, mindkettő tévút, az ország gondjainak teljes félreértése, érdek és ideológiavezéreltség. Ebben az országban a civilek látható része demonstrál, kommunikál, szakért, koordinál, csak éppen a teljesítmény és az eredmények hiányoznak, a minőségérzék, a hasznosság és az értékteremtés. Pedig lehetne más út is. Úgy hívják, hogy munka.

Helyi szinten kell tenni, szomszédsági közösségeket kell szervezni, ki kell alakítani a saját közösségi normáinkat és betartani azokat, hatni a környezetre, életminőséget javítani, politikamentesen az egyénekre koncentrálva. Ez nagyon sok idő és fáradtság, miközben hiányoznak a társadalomból a közösségi alapok, hiányzik az együvé tartozás élménye, hiányzik az együttműködés kultúrája. Mindezeket megteremteni, legalább egy generációnyi idő, ideje lenne belevágni, huszonöt évet már elvesztegettünk.

Itt olvasható az eredeti. Egyház és Társadalom