Az Inspiráló Designelmélet bemutatja a Házgyári konyhaprogram 1972–1975 című kiállítás
Ponton Galéria, 2015. március 17–20., 15:00–18:00

Kifejezetten érdekes téma, az egyetem tanárai és hallgatói nagyon jó kiállítást gyűjtött egyben erről a nagyüzemi korszakról. A történet az, hogy egyik oldalról volt egy hatalmas igény a lakásépítés területén, másrészt ennek a technikai megoldásai nagyon gyengék voltak, a keleti házgyári minták miatt, a pénztelenség miatt, a túlszervezettség miatt, talán a kor miatt is… Egyáltalán nem volt könnyű helyzetben az építész szakma, ha minőséget akart. Születtek jó megoldások és néhány kevésbé szerencsés megoldás is.
A házgyári technológia és a tömeges lakásépítés miatt, igény teremtődött a belsőépítészeti megoldások keresésére, a nem túl szerencsés tereket kellett élhetővé tenni. Akkori neves belsőépítészeket, iparművészeket, szakembereket kértek fel például a konyhák típusterveinek elkészítésére. Hasonlóan a házgyári technológiához, a beépített, előre gyártott bútorcsaládok kerületek megtervezésre, ennek a tervezési, belsőépítészeti megoldásairól szól a kiállítás.
Míves tervek születtek, sőt nem csak téralakítás, hanem a tárgytervezésre is kihatott a konyhák koncepciói.

Iparművészeti szempontból nem volt rossz időszak, voltak feladatok, voltak kihívások, az persze más kérdés, hogy ez hogyan valósult meg. Ráadásul eltelt vagy negyven év, mai szemmel nézve a bútorok a berendezési elképzelések nagyon avítt, szegényes megoldások, bár meglepő örömmel fedeztem fel ismert tárgyakat, bútokokat, eszközöket. Mindenhol ezek voltak annak idején.
Mára persze az idő nagyon eljárt a hetvenes évek tervei felett, ráadásul közel 25 éve nyitotta meg a kapuit az IKEA, ma már teljesen mást gondolunk a belsőépítészetről, vagy magáról a konyháról. Ettől függetlenül szép és korhű megoldások születtek annak idején, mára múzeumi minőségű tervek. Éppen ezért érdemes megnézni a kiállítás.
Másrészt a Ponton Galéria felé menet, meg lehet nézni a szétbombázott Széll Kálmán (Moszkva) teret is, egy másik ikonikus terét Budapestnek. Épp tűnik el, Hála Istennek!

Ponton Galéria
Ponton Galéria Kiállítás Ajánló

A Zöld Pók régebben forgatott egy nagyon jó filmet a városi kertekről, az “Egy lakótelepi kert születése” címen, az Első Kis Pesti kertben, Kispesten.

Most egy másik nagyon fontos és gondolatébresztő filmmel jöttek elő. Az „Ők kiszálltak a mókuskerékből” című filmjük egészen különleges kísérletet mutat be, a közösségi kert és a dobozkertészet keverékét, egyfajta termelő-közösségi szövetkezetet, amely ellátja önmagát, illetve másokat is fizetségért, ezért garantálják a lehető legjobban nevelt növényeket és termést. Bio. Másrészt, joghézagok mentén fejlődik az ország, találtak egy olyan piaci, gazdasági, mezőgazdasági rést, egyfajta alternatív létformát, amely működőképesnek tűnik, a lehető legjobban, legtisztességesebben szabályozott.  A bizalomra építenek. Az érdekes, hogy ők sem tudják kikapcsolni  a pénzforgalmat az életükből, de legalább megpróbálják megszelídíteni azt. Terményben, munkában gondolkodnak és mérnek, ez benne az érdekes.
A film német és magyar példákat mutat be, jó, okos, végiggondolt figurák szerepelnek, tudják mit beszélnek, és főleg mit csinálnak. Van egyfajta hitelessége az egésznek.
Sok hasonló kezdeményezés kellene itthon is. A helyi-, közösségi önellátás, saját iskola-, nyugdíjas-, közösségi étkeztetésre való termelés, nem elvetendő alternatívája foglalkoztatottságnak, a helyi értékteremtésnek. Többféle értékteremtés ez, hiszen az érték amit megtermelnek, burgonyában, babban, répában, paradicsomban, és sorolhatnánk, ezek mind dupla hasznok. Egyrészt saját magukat foglalkoztatják-látják el,  másrészt a helyi termeléssel pénzt takarítanak meg, hiszen megszűnik a pénzkiáramlás. Vagy legalábbis csökken.

Ők kiszálltak a mókuskerékből

Kúszó normalitás

A Csütörtöki iskola című könyv 2012-ben jelent meg Krizsán András építész szerkesztésében, előadások gyűjteménye  ez a könyv, amelyek 2009-2011 között hangzottak el a Magyar Építőművészek Szövetsége, Ötpacsirta utcai székházában. Csütörtök esténként egy-egy előadót hívtak meg, és fontos témákról hallhattak előadást, illetve voltak kérdések-válaszok is. Engem még 2010-ben hívtak meg előadni, alapvetően a válság volt a téma, az első városi kert még csak akkor kezdett alakot ölteni. 2010-ben még a 2008-s tőzsdei összeomlás határozta meg a gondolkodást, az előadásom is főleg ezzel foglalkozik.

A könyv arról szól, hogy néhány „érdekes ember”, nagyon jó nevek (!), hogyan gondolkodott az akkori folyamatokról, akkor 2010-ben. Ennek már négy éve, visszaolvasva a saját szövegemet, érzem az elképesztő távolságot, a 2010-es válságélmény, és a mai 2014-es hétköznapok között. 2010-ben még mindig a 2008 őszi ingatlan és tőzsdei összeomlást dolgoztuk fel, alapvetően gazdaságcentrikus válásgélmény volt. És bár minden előadó valahol a válsággal, azok területeivel foglalkozott, mégis minden alapvetően más volt, mint most.

2010-ben például nem volt Ebola, Iszlám Állam, Ukrán konfliktus, EU – Oroszország huzakodás, Szíria, Gaza,  „Falling states” – összeomló államok, tömeges migráció, nyilvánvaló időjárási anomáliák és még órákig lehetne sorolni a hétköznapi válságelemeket. Az elmúlt négy év most így visszagondolva, elég sűrű volt és az a furcsa, hogy még mindig viszonylag jól el lehet benne lenni. A tűrésküszöbünket hozzáigazítottuk a nagyobb és összetettebb válságélményhez. Ezt hívják kúszó normalitásnak. Ma normális az, ami négy évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna. Ez egy borzasztó veszélyes folyamat, a kúszó normalitás egyenes út a rendszerösszeomlás felé.

Kétféle katasztrófatípust különböztetünk meg: a pontszerű katasztrófákat, például  a Titanic katasztófája, vagy Csernobil is pontszerű esemény volt. Ezen kívül vannak a küszöbkatasztrófák, a gazdasági válságok ilyenek, vagy a nagy társadalmi katasztrófák, például Ruanda a népirtások idején. A rendszer telítődik és összeomlik. Ez lehet társadalmi, gazdasági, ökológiai rendszerösszeomlás. A küszöbkatasztrófák jellemzője a gyors, viharos lezajlás borzasztó véráldozatokkal járnak, még emberi léptékkel mérve is rövid-brutális az összeomlási fázis az addig működő rendszer és paradigma teljesen eltűnik és valami teljesen új világ veszi át a helyét. Egy teljesesen új könyvet nyitnak a történelem folyamatában, nem fejezetet, új könyvet. Nos, elolvasni a Csütörtöki beszélgetések könyvet, ebben erősített meg, félelmetes a romlás a négy évvel ezelőtti állapotokhoz képest, ma minden rosszabb.   Mintha egy teljes rendszerösszeomlás előtt állnánk, csikorog és ropog a világ körülöttünk, csak éppen benne vagyunk az események közepében, belülről nem látszik az egész. Százszorjajnekünk!

És ehhez képest ma, az üzemanyagárak folyamatosan csökkennek, a tőzsde szárnyal, feléledt az ingatlanpiac, csökken a munkanélküliség, szinte eltünt az infláció és kifejezetten olcsók a hitelkamatok. Ki érti ezt?

A könyv arra jó, ha valakit érdekel a négy évvel ezelőtti látlelet, azt ebben a könyvben megtalálja, de a mai kórkép teljesen más. A Csütörtöki iskola című könyv arra jó, hogy rögzített egy állapotot, egy pillanatnyi helyzetet, érdemes újraolvasni, hogy milyenek voltak a békeévek, és utánagondolni, hogy ehhez képest hol tartunk ma.

A kormány nem fogja pályázatokkal támogatni a közösségi kertek kialakítását, mert nincs belőlük annyi országosan, hogy ez indokolt lenne – írta Lázár János egy írásbeli kérdésre adott válaszban. Nem lehet meghatározni olyan konkrét elképzeléseket, amelyek indokolnák konkrét közösségi kertészkedést megcélzó kormányzati pályázati kiírás kialakítását – közölte Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszter Heringes Anita MSZP-s képviselő írásbeli kérdésére adott válaszában. A szocialista képviselő azt kérdezte, hogy a kormány akarja-e valamilyen formában támogatni az egyre gyarapodó közösségi kerteket.

Remélem meggondolják magukat.

Tovább a cikkre

Horányi Özséb Professzor Úr kért, hogy írjak véleményt a 168 órában megjelent interjújához. A téma jó, erősen aktuális, ezt sikerült összehoznom:

Civildeficit:

Az ország civiltelensége mára szinte bántóan éles és terhes mindazok számára, akik huszonöt éve azt hitték, hogy egy normális ország leszünk, de tegyük hozzá ez nem a hatalom egyedüli hibája, mi magunk is nyakig sárosak vagyunk. Az elmúlt évtizedek minden kormánya a saját „civiljeit” támogatta, nyíltan vagy burkoltan, lehetőség sem volt arra, hogy kialakulhasson a politika semleges civil közeg. A mai civildeficit nem egy-két éve halmozódott fel, évtizedek beteg gyakorlatának eredményét látjuk. Mára a sajtót kapott civil kezdeményezések mind politikai töltetűekké váltak, mi és ők, a jók és a rosszak, egyetlen alternatíva maradt a pálya szélén vegetálni, kicsiben, helyi szinten működni, a lehető legtávolabb a politikai bulvártól. Viszont ez sem járható út, elnyújtott agónia, túlzottan sok sikerélmény nélkül.

A cikk szerint az újságíró nem igazán érti a civil szervezetek finanszírozását és működését, a kérdései a hozzá nem értést mutatják, például „A hazai civil szervezetek többsége viszont a „központi apanázst” várja.” kezdetű kérdés. Nem várják az apanázst, hanem pályáznak és pont a bírálatoknál derül ki, hogy mind a jobb , mind a baloldal érdek és ismeretségi körön belül osztja el a támogatásokat, minőség és értékalap nélkül, egyik sem jobb a másiknál. Gazdasági válságidőszakban, a középosztály elsorvadása közepette, illúzió a civil függetlenség, óhatatlanul függnek az államtól vagy az EU-tól függetlenül attól, mennyire ostoba és életidegen pénzosztó szervezetek ezek. A civilek nem önerőből élnek, pénzben viszonylag nehezen mérhető szolgáltatásokat nyújtanak, miközben ugyanúgy adóznak, mint bármely profitorientált szervezet. A civilek a gyakorlatban nem dönthetik el, hogy kitől fogadnak el támogatást, örülnek ha kapnak.

Hazugsággá és bulvárrá lett a civil jelző is. Nem azok a civilek, akik pódiumról, habzó szájjal üvöltik a saját, megkérdőjelezhetetlen politikai igazságaikat, jól odamondanak a televíziós műsorokban, hanem dolgozni kéne, jót tenni, hasznot és életminőséget teremteni, a valódi bajokat orvosolni. A baloldalon futják a teljesen értelmetlen „politikailag korrekt” tiszteletköreiket, a jobboldal meg erősíti a maga szavazóbázisát, mindkettő tévút, az ország gondjainak teljes félreértése, érdek és ideológiavezéreltség. Ebben az országban a civilek látható része demonstrál, kommunikál, szakért, koordinál, csak éppen a teljesítmény és az eredmények hiányoznak, a minőségérzék, a hasznosság és az értékteremtés. Pedig lehetne más út is. Úgy hívják, hogy munka.

Helyi szinten kell tenni, szomszédsági közösségeket kell szervezni, ki kell alakítani a saját közösségi normáinkat és betartani azokat, hatni a környezetre, életminőséget javítani, politikamentesen az egyénekre koncentrálva. Ez nagyon sok idő és fáradtság, miközben hiányoznak a társadalomból a közösségi alapok, hiányzik az együvé tartozás élménye, hiányzik az együttműködés kultúrája. Mindezeket megteremteni, legalább egy generációnyi idő, ideje lenne belevágni, huszonöt évet már elvesztegettünk.

Itt olvasható az eredeti. Egyház és Társadalom

Számos közösségi kert nyílik idén, sokan keresnek meg tanácsért, segítségért, szakdolgozatokhoz kérnek fel külső konzulensnek. Az jó érzés, hogy azok a minőségi minimumok, amelyeket folyamatosan hajtogatok, kezdenek hatni, egyre jobb, egyre szervezettebb, egyre jobban előkészített és végiggondoltabb kertek alakulnak, minden jel arra mutat, hogy hosszú ideig működő, sikeres közösségi kertek lesznek.
Azonban nem mindegyik kert esetében látom ezt. Két esetben találkoztam az elmúlt időszakban a kommunakert jelenséggel. A kommunakert lényege, hogy nem önálló ágyásokat művelnek a tagok, hanem mindenki ugyanazt a közös veteményest gondozza, ez egy nagyobb földdarab, ahol mindenki, mint egy TSZ-ben a sorokat kapálja, nincs benne egyéniség, nincs benne egyediség, nincs benne személyiség, középszerű massza az egész. A kommunakert a biztos recept a csúfos bukásra, várhatóan az első szezon végére veszekedések és viták mentén kiürül a kert, bebukik a kertkísérlet. Valami hasonló történt a Földkelte kertkísérlettel.

Most egy kicsit a kommunakertek ellen fogok érvelni:

A kommunakert megöli az egyéniséget, a tudást, a kreativitást, arctalan, oktalan, egyen-senkikké degradálja a kertészeket.
A kommunakert elveszi a siker és gyarapodás élményt, senki nem tud kitűnni a tudásával, a szorgalmával és ügyességével, nem lesznek gyönyörű ágyások, helyette lesz egy unalmas-arctalan szántóföld. Senki nem mondhatja azt, hogy ez az én munkám eredménye, ez az én sikerem, azt eszem, amit magam termesztettem. A leglustább, legtrehányabb kerttag is joggal leszedheti a kert legszebb termését, hiszen az övé is.

A kommunakert elveszi a gondoskodás élményét és lehetőségét, a termény nem az egyén sikere, gondosságának és tudásának a gyümölcse, a leglustább kerttag is a magáénak mondhatja, érdemtelenül kiveszi belőle a ráeső részt, még akkor is, ha semmit nem is tett a termésért.
A kommunakert elfojtja a fejlődés lehetőségét is, hiszen miért törné magát az egyén a jobbért, szebbért, értékesebbért, ha az energiája elveszik a tömeg középszerűségében.

A kommunakertben nincs kreativitás, minden egységes, középszerűen unalmas. Az ágyáskertekben pont az egyéni kreativitás az izgalmas, mindenki kitűnhet az ügyességével, a kreativitásával, a hozzáértésével. A közösségi kertek ágyásai, bár mindegyik egységes méretű, mindnek más az „arca”, különböznek egymástól, variációk egy témára.

A kommunakert nem épít közösséget, sőt szétveri azt. Az első napok izgalma után, napról napra egyre kevesebben fognak megjelenni a kertben, egyre kevesebbek munkája lesz a kert fenntartása, majd a betakarítás idején persze mindenki előkerül és követelni fogja a maga részét, függetlenül attól, hogy mennyit munkát fektetett a kertbe. Borzasztó viták forrása ez.
A kommunakert természetellenes, nincs benne sokszínűség, biológiai sivatag, egyen növények, egyen emberek, egyen gondolatok, a középszer alja.

A kommunakert elveszi a felelősségtudatot, hiszen nem kell lejárnom a kertbe öntözni, gyomlálni, mások úgyis megcsinálják helyettem.
A kommunakert ideavezéreltség, a realitásoktól és a természetességtől mentes csinálmány, mindenben ellentmond a biológiai sokszínűségnek, az emberi természetnek, és a napi tapasztalatoknak, erőszak az emberi mivoltunkon. A kreativitásunk, az ügyességünk, a gondosságunk, a tanulási képességünk emelt ki minket az állatvilágból, a kommunakert oda taszít vissza. Arctalan, egyéniségmentes, vezethető, senkikké degradálja a tagokat. Ahogy a kommunizmusnak is csúfos bukás lett a vége, a kommunakertek sem élnek hosszú időt, szerencsére már egy szezon alatt bedőlnek, nem kell 70 évet várni az életképtelenségének bizonyítására. Kommunakertet alapítani pénzkidobás, teljesen felesleges erőlködés, a történelem bizonyította, hogy életképtelen idealizmus.

Már a kérdésfelvetés is tetszett, van-e hasznosítható tudás a kertközösségek fejlesztési gyakorlatában, amit vállalatvezetők alkalmazni tudnak a maguk csapatépítő fejlesztéseik során? Tényleg, mik az azonosságok és különbségek a kétfajta fejlesztés között?

Nemrég a Sawyer Miller Group, Vezetői Akadémiára hívtak meg előadni egy a csapatépítésről szóló tréningnapra, sokféle csapatépítési metódus között én a közösségépítésről beszéltem.

Először is a kertek és vállalatok nem két külön világ, sőt itthon is számos nagyszerű példát találni, amikor a szervezeti kiválóság egyik eszközévé emelkedik a kert és a környezet, ilyen a Graphisoft Park, de az Örs vezér téri IKEA tetején is van már vállalati közösségi kert.

Csapat vagy közösség?

A kertközösségek alapvetően különböznek a vállalati csapatoktól, a vállalat csapatépítés célorientált képzés, az együttműködés kultúrájának oktatása és gyakorlása egy-egy szervezeti cél elérésére irányul. A csapatok élén a vezető csatába megy, például üzleti háborúba, konkurenciaharcba, a közösségben viszont élni szoktunk, jól érezni magunkat, sokkal inkább a békéről, a nyugalomról szól a csatazaj helyett.

Nagyon fontos a fókusz.

Semmiféle fejlesztés nem működik, ha már az elején nem tisztázzuk, hogy milyen fókuszt választunk, mi az az eszmeiség, amelyre a fejlesztést felfűzzük. A vállalati csapatépítés fókusza az egységessé válás, a munkafolyamatok és az abban résztvevők összehangolása, hatékonyságnövelés, a veszteségek csökkentése, a zökkenőmentes munkavégzés, lehet még sokáig sorolni.  A kertközösség esetében a fókusz más: kertművelés, az együttműködés kultúrája, a tolerancia gyakorlása, a sikerélmény, gyarapodásélmény, büszkeség, kreativitás, közösséghez tartozás élménye. Mindezek miatt a kert kifejezetten hatékony eszköze a közösségépítésnek.

Ugyanakkor számos azonosságot és különbséget is fel lehet fedezni a két műfaj között.

Azonosságok:

• Együttműködés kultúrája. Sem egy csapat, sem egy kertközösség nem működik az együttműködés kultúrája nélkül. Ahogy a munkahelyen sem csak a saját munkámért vagyok felelős, a kertben sem csak a saját ágyásomat művelem, a egészért is tenni kell, részt kell venni a közösségi eseményeken, gondozni kell a közös művelésű területeket.
• A belső kommunikáció erősödése. Mindkét fejlesztési folyamat a belső kommunikáció mennyiségén és legfőképpen a minőségén áll, vagy bukik. Óhatatlanul megnő a belső kommunikáció fontossága mindkét fejlesztési folyamat során, legyen az szóbeli vagy írásos, vagy vezető kommunikáció. A csapatok és a közösségek a fejlődésük korai stádiumában elsősorban magukra figyelnek, befelé forduló attitűd jellemzi őket.
• Az erők megsokszorozódása. Csapatok és a közösségek jobban teljesítenek, mint az egyének külön-külön, legyen az a szervezeti célok beteljesítése, vagy a kert működtetése.
• A fejlesztés hosszú távú folyamat. Mindkét fejlesztési folyamat lassú, sok időt és figyelmet ígényel, állandó gondoskodásra van szükség.

Emellett számos különbséget is találhatunk:

Csapat:

• A csapatépítés célorientált műfaj, meghatározott végeredmény miatt kell fejleszteni, pontosan definiálható és mérhető eredményeket várnak tőle.
• Másrészt a csapatépítés sokkal személyfüggőbb, mint a közösségépítés, az adott vállalati folyamatok elvégzésére már eleve az adott terület specialistáit választják ki, az ő munkájuk összehangolása a cél, a gyors és hatékony feladatmegoldás és a tagok közötti együttműködés a csapat legfontosabb célja.
• Csapatokat általában hierarchikusan irányított szervezetek hoznak létre, működik egyfajta parancsuralmi utasítás rendszer, léteznek alá és fölérendelési viszonyok, egy-egy csúcsvezető felé irányul a beszámolási kötelezettség és ő határozza meg a csapat menetirányát. Ezzel szemben a közösség önmaga előtt vizsgázik, maguk ítélik meg a szezon sikerességét, vagy sikertelenségét, nincsenek ezek a fajta kényszerek.
• Egy vállalati csapat kényszerközösség, azért dolgozunk, hogy megtartsuk az állásunkat, megkapjuk a fizetésünket, esetleg a jól végzett munka prémiumát. Egy vállalatot nem lehet demokratikus eszközökkel irányítani, miközben a kertközösségek mindenképpen a lokális demokrácia gyakorlóterepei, a kertben mindenkinek azonos értékű szólási és szavazati joga van, cél egyfajta demokratikus döntéshozási rendszer megvalósítása. Szomszédsági közösségek-helyi demokrácia gyakorlóterepei.

Kertközösség:

• A kertközösségek a kerthez kötődnek, a kert adja meg a közösségépítés helyét és fókuszát, feladatokat ad, alkalmat a közösséggé válásra.
• A kertközösségek hosszú távú célja a személyektől nagyjából független működés, a közösségi kertek működésének állandósítása, a szezonról szezonra történő megújulása, elérni a fenntarthatóságot. New Yorkban láttam 30-40 éves közösségi kerteket, ahol az első kertészek már valószínűleg nincsenek az élők sorában, de a kert mégis működik, elérték a fenntarhatóságot, beépültek a környezetükbe, állandó és elismert közösségei lettek a környéknek.
• A kertközösségek tagjai önkéntesek, nem a pénzért, nem az anyagi elismerésért művelik az ágyásaikat és a kertet, hanem azokért a pluszokért (externáliák), amelyeket a kert és a közösség, a tagjainak nyújtani tud: gyarapodásélmény, közösséghez való tartozás élménye, öröm, elégedettség, az egyéni kreativitásunk, gondosságunk, hozzáértésünk bizonyítása, ráadásul közösségben, ahol mindenki hasonlóan kreatív, gondos, hozzáértő, így  kertverseny egyfajta jóindulatú versengéssé válik, ahol irigység és rossz szájíz nélkül lehet örülni a másik sikereinek, terményei bőségének. A kert egésze válik így gazdagabbá, szebbé, sokszínűbbé.

A szervezeti életciklusok szerepe a fejlesztésben

A csapat, vagy közösségépítés során nem lehet figyelmen kívül hagyni a szervezeti életciklus modelleket, ha vállalati csapatot akarunk fejleszteni, mindenképpen kutatni kell, hogy az adott szervezet, vagy szervezeti divízió mely életciklusban van, ehhez kell igazítani a beavatkozás módját, eszközeit, időtávját.

A kertközösségek mindig a nulláról induló fejlesztési folyamatok, a tagok ritkán kerülnek a kertbe szervezeti kiválasztási folyamat mentén, így a közös hang megtalálásával, a kert működési alapjainak lerakásával kell kezdeni a fejlesztést. Nem vagyunk egy közösség-orientált társadalom, a történelmünk nem ebben az irányba fejlesztette a karakterünk, éppen ezért a közösségépítés során a legnehezebb és leghosszabb folyamat a közösségi tudat és felelősség fejlesztése. A kert azért jó közösségépítő eszköz, mert az adott mérete, a csoport limitált nagysága, a feladatok tervezhetősége, és a látható eredmény, mind átláthatóvá, megfoghatóvá, kezelhetővé teszik ezt a kísérletet. A vállalati csapatban pénzért dolgozunk, a közösségi kertben az életminőségünket javítjuk, élményeket szerzünk.

A vezetői szerep

A vállalati csapat vezetője mindenképpen Úr a maga területén, irányító, parancsuralmi, kontrolláló szerepe van, a legtöbb esetben egyszemélyi döntéseket hoz, a csapat működése az Ő felelőssége, a siker az Ő sikere. Szinte soha nem választott vezető.

A kertvezető ezzel szemben választott vezető, akit a közmegegyezés emel a közösség élére, viszont Ő csak katalizátor, egyfajta koordináló szerepe van, mederben tartja a kert sokféle folyamatait, betartatja a demokratikus játékszabályokat, levezeti a kertgyűléseket, értelmessé és szervezetté teszi a kerti aktivitásokat. A kertvezető soha nem hoz egyszemélyi döntéseket, minden lépését a közösségnek kell megvitatnia, szavaznia róla. Egy kertvezetőnek sokszor kell csitítania, nyugtatnia egyes kerttagokat, de soha nem szankcionálhat a saját belátása szerint, ehhez is a közösség döntésére van szüksége, majd a végső lépést nekem az egyesület elnökének kell megtennem.

Elmondhatatlanul fontos a vezetői személyiség. A vállalati vezető lehet agresszív, követelőző, nem kell foglalkoznia a demokratikus értékekkel, azonnali és durva döntéseket hozhat, számára nagyjából mindegy, hogy mit gondolnak róla a beosztottjai, a pozíciója biztos, mindaddig amíg a munkatársakból kipréseli a teljesítményt. Ezzel szemben a kertvezetőnek inkább a személyiségével kell egyben tartania a kertközösséget, nagyon sokszor kell használnia a „kérem” szót. Ez sokszor pszichológus szerep, sokszor lelki szemetesláda, sokszor kell a leglehetetlenebb helyzetben is vigasztalást adnia, segítenie ahol tud. Ez semmiképpen sem vállalati attitűd.

Az idő szerepe

A vállalati csapatok esetében az idő igen rövid, vagy a projekt időtartamára vonatkozik, vagy az adott pénzügyi évre.  A 2008-as válság kitörése óta nagyon leszűkült az időhorizont, minimálisan látunk előre az időben, egy-két hónap, esetleg egy pénzügyi év, de bizonyosan nem több. Ezzel szemben a kertközösségek az állandóságban élnek, hiszen tudják, hogy jövőre is lesz szezon, lesz tavasz, a kert és a közösség is működni fog, így könnyű a fenntarthatóságra koncentrálni, hosszú távra tervezni. A kerteknél nincs konkurenciaharc, nincs piaci verseny, így könnyű megtalálni a kiegyensúlyozottságot, az állandóságot, a tervezhetőséget, ráadásul minden szezonban megújul a kert, minden tavasz egy újrakezdés, szebb, jobban termő, különlegesebb lesz az ágyás és a kert is.

Egy vállalatnál a munkavégzés sokszor válik rutinná, sokszor lélekölő taposómalom, ritka a sikerélmény és a megelégedettség. Ezzel szemben a kert, napról napra változik, mély, majdhogynem atavisztikus öröm a növények nevelése, a fejlődésük látványa, a termés nagysága, a saját ügyességünk megtestesülése.

A vállalatoknál pénzt keresünk, esetleg araszolunk felfelé a ranglétrán, a kertben viszont az életminőségünket javítjuk, elégedettséget találunk, nyugalmat és közösséget.

Hogyan legyek jobb vezető?

Visszatérve a tréningnap alapkérdésére, vagyis hogyan legyek jobb vezető, én másképp tenném fel a kérdést. Akarok-e vezető lenni? Akarok-e hatalmat, szeretek-e parancsolni, alkalmas-e a személyiségem arra, hogy a vezetői szereppel járó torzulásokat legyőzzem, hogy ne fecséreljem el az életemet értelmetlenül? Minden körülmények között ezt kell először eldönteni, minden egyéb csak ez után jön.

Sok érdekes példát látok mostanában, ahol igazán magas pozícióban lévő emberek keresik a kiutat, keresnek új életcélt, képtelenek tovább a vezetői pozícióban vergődni a lehetetlen szervezeti körülmények között.

Ismerek olyat, aki a magas vezetői pozíciója ellenére titokban kávépörkölést tanul, Londonba jár kávépörkölési tréningekre és alig várja már a napot, amikor ki fog lépni a cégtől és boldog lesz, hogy minőséget és értéket teremthet, a maga szempontjai szerint.

Ismerek olyat aki, a sok-sok diplomája mellett OKJ tanfolyamot véget, péknek képezi magát, és több öröme van a maga sütötte kenyérben és kalácsban, mint bármely üzleti sikerben.

Ismerek olyat aki, már-már betegen gazdag, és mégis aranykalászos gazdaképzésre jár és az az álma, hogy gazdaságot indít, a maga ura lesz és talán megtalálja a maga békéjét.

Lehet, hogy ők találták meg a Jó vezetés kulcsát, önmaguk urai lesznek.

Bolygónk magasról tesz arra, hogy miként próbálunk túlélni. Hogy gondot fordítunk-e az újrahasznosításra, hogy hibridautón járunk-e vagy sem. Megy a maga útján: látott már egy pár tömeges kihalást, az emberi civilizáció összeomlása csak a következő lenne a sorban – figyelmeztet Robert Laughlin amerikai fizikus. A neves Immanuel Wallerstein közgazdász professzor szerint a kapitalizmus 500 évig meglepően jól működött, de mint minden rendszer, ez is elérte azt a pontot, amikor felborította az egyensúlyt, amelyre támaszkodott. A kérdés ma már csak az, milyen rendszer váltja fel az általunk ismert kapitalizmust, nem az, hogy túlélhet-e.

Tovább a cikkre…

A vírust a Kongó egyik mellékfolyója után nevezték el, ahol a kórokozót 1976-ban felfedezték. Azóta az Egészségügyi Világszervezet (WHO) adatai szerint 15 Ebola-járvány pusztított Afrikában, és a betegség összesen több mint 1300 halottat követelt.

Tovább a cikkre..

A BBC egy kicsit bővebben ír a dologról.

A The Guardian viszont felhívja a figyelmet két, gyakorlatibb elemzésre is, amelyeket a KPMG üzleti tanácsadó cég, valamint a brit kormány tudományos irodája készített. Mindkét tanulmánynak az a lényege, hogy az egymásra rétegződő élelmezési, vízellátási és energiaszolgáltatási krízis akár tizenöt éven belül „szuperviharrá” állhat össze.

Tovább olvasom…

Kedden öngyilkosságot követett el egy manhattani kereskedő, aki egyszerűen vonat elé ugrott, aminek következtében azonnal szörnyet halt. Ez már a tizenegyedik öngyilkosság volt az idei évben, mely a pénzügyi szektorhoz kötődik. Ez persze nem az első alkalom, hogy a pénzügyi szektor az öngyilkosságoktól hangos, 2009 elején, rögtön a pénzügyi válság kirobbanását követően a milliárdos Adolf Merckle vetett véget életének, amikor egy vonat elé feküdt.
Tovább a cikkre…

A német tudósok számításai szerint 2014 nyarán és ősszel soha nem látott forróság vár a Földre. Mindezt a giesseni egyetem tudósai közölték egy új matematikai modell számításai alapján. Egy évre előre 75 %-os valószínűséggel tudják kiszámítani, hogy jön-e az El Nino-jelenség és mekkora hatása lesz majd.

Tovább a cikkre

Érdekes cikk egy Argentin figura tollából, milyen is egy gazdasági összeomlás, hogyan lehet túlélni, mire kell felkészülni? A legérdekesebb az írásban, a változások leírása. Milyen volt a válság előtt, és mi változott meg? Tanulságos…

Ezt a „cikket” egy Fernandó nevű Argentin fickó hozta össze a neten. Megírta Amerikai haverjainak az Argentín összeomlás történetét a saját szemszögéből, és hozzátette, hogy röpke 5 év távlatából mik lettek volna azok az egyszerű, olcsó, és alapvető előkészületek, változtatások, melyek könnyebbé tették volna az átállást számára. Valamint arra is sort kerített, hogy ecsetelje az összeomlás társadalmi hatását. Ugyan vallom, hogy az emberi természet nagyjából azonos, de csak fajokon, nemzeteken, kultúrákon és civilizációkon belül, úgyhogy annak ellenére, hogy Fernandó helyzetleírása tanulságos, a mindenkori helyi szituációk nagy szórást fognak mutatni, tehát az általa leírt társadalmi kórkép nagy valószínűséggel valami más árnyalatot fog felvenni Magyarországon. Persze lesznek hasonlóságok is.

Tovább a cikkre…

Tanulságos interjú Bálint gazdával, családtörténetről, történelemről, kertekről….

Nézze, gyors változásra nem számíthatunk, a tanulási folyamatot nem lehet lerövidíteni, de okos ismeretterjesztéssel és motivációs rendszerrel néhány év alatt tényleg el lehet érni eredményeket. Vagyis az emberek előbb saját ellátásukra próbáljanak termelni, és mire beletanulnak, talán kialakul egy háztáji termékek felvásárlására és feldolgozására alkalmas rendszer is. Mert szerintem az most az egyik leggyengébb pont. Az élet kikényszeríti, hogy minden talpalatnyi földet meg fogunk művelni, mert az országban már négymillió szegény ember él, és a bolti árakhoz képest fele áron meg lehet termelni a zöldséget, gyümölcsöt. Ha Angliában, az USA-ban még a városokban is szinte minden négyzetmétert megpróbálnak így hasznosítani, akkor mi miért ne tennénk okosan ugyanezt?!

Tovább a cikkre…

A 2004-es események hatására óriási mértékű vagyontranszfer következett be a nagybirtokosok, a mezőgazdasági beszállítók és a bioüzemanyag-gyártók javára. A folyamat vesztesei egyértelműen az alacsony jövedelműek voltak, akik fizetésüknek így még nagyobb részét voltak kénytelenek élelmiszerre fordítani.

Ez a konklúzió lesújtó képet ad az utóbbi évtizedben folytatott bioüzemanyag politikáról, mely egyaránt elszegényítette a fejlett és a fejlődő világ lakosait. Mindebből előnyt csupán néhány gazdag földbirtokos és bioüzemanyag-kereskedő látott. Wrighték kutatása kimutatja, hogy a 2005-ös áremelkedés az árupiacon egy összehangolt beavatkozásnak köszönhető, melyet hevesen támogatott számos, magát a szabad piac elkötelezett hívének tekintő szereplő is, akik a fosszilis üzemanyagokkal szemben bizonyos érdekeket szolgálva a bioüzemanyagokat támogatták, mint például az etanolt.

Tovább olvasom…

A világ legfélelmetesebb tömegpusztító fegyverének nevezte a klímaváltozást John Kerry amerikai külügyminiszter vasárnap Indonéziában – írja az MTI. Kerry szerint a mai tétlenség jövőbeni ára jóval meg fogja haladni a kibocsátás csökkentésének mai költségét.
Az USA a világ egyik leginkább környezetszennyező állama, de az ország eddig nem sokat tett a környezet védelme érdekében. Az üvegházhatást okozó gázok korlátozásáról szóló kiotói jegyzőkönyvet az ország például nem fogadta el, és a 2012-es elnökválasztási kampányban sem volt szó környezetvédelmi kérdésekről.

Tovább olvasom….

Tragikusan csökkennek a növényi fajták. Az elmúlt száz évben 75 százalékuk elveszett. A megmaradt 25 százalék jó része is veszélyeztetett. Senki sem tudja, hogy hány régi, a környezetéhez jól alkalmazkodott növényfajta tűnik el napjainkban is, és hányat őriznek még talán a régi gyümölcsösök, temetők, a régi fajtákat megbecsülő, ahhoz ragaszkodó kistermelők. Legfeljebb azt tudjuk, hány fajta van még a génbankokban. Azt pedig végképp nem, hogy mi van a sok ember számára közömbös, vadon élő növényekkel. Az EU is a növényi szaporítóanyagok egységes szabályozásáról beszél, ami szerintük a fogyasztók érdekét szolgálja. De félő, hogy mindez majd a nagy multinacionális cégeknek kedvez. Ellenőrzésük alá vonhatják az emberiség élelmiszer-ellátását, amelyet az tart majd kézben, aki a magok feletti uralmat megszerzi. Mert aki etet, az diktál. Ahogy tapasztalom, Tápiószele fontos harcálláspont lehet ebben a küzdelemben.

Tovább a cikkre…

„Miután elhagytuk Japánt, olyan érzés volt, mintha maga az óceán volna halott” – mondta a vitorlázó. „Egyetlen bálnát láttunk, annak is mintha egy nagy tumor lett volna a fején. Sok-sok mérföldet tettem meg már az óceánon életemben, és rendszerint láttam teknősöket, delfineket, cápákat és halakkal táplálkozó, nagy madárrajokat. Ezúttal azonban 3000 tengeri mérföldön keresztül egyetlen élőlényt sem láttam.”

Jó cikk…

Érdekes, hogy Simister – a Daily Mail című lap beszámolója szerint – azt is elmondta, hogy a nem túl előnyös külalakú élelmiszerek egy részét Kelet-Európába szállítják: itt ugyanis a vásárlók inkább a pénztárcájuk vastagsága alapján vásárolnak, nem fontos nekik annyira az élelmiszerek kinézete. Azt ugyanakkor elismerte, hogy többet kell tenniük az élelmiszer-hulladék csökkentése érdekében, például különféle akciókkal kell meggyőzniük a vevőket arról, hogy a “csúnyább” termékek is ugyanolyan finomak.

Tovább olvasom…

Kutatások szerint Európában jelenleg 17-szer gyorsabban pusztul a talaj, mint ahogy épül vagy helyreáll (azaz 17 kg termőtalaj megy tönkre, amíg 1 kg újraéled). Amerikában ez az érték tízszeres, Ausztráliában ötszörös. A helyzet Kínában a legrosszabb, ahol a talajpusztulás mértéke 57-szeres. John Crawford, a Sydney-i Egyetem mezőgazdasági és környezetvédelmi karának professzora komoly szakmai kutatása szerint bolygónkról évente 75 milliárd tonna termőföld tűnik el, 80%-a pedig többé-kevésbé károsodott. Dr. Gyulai Iván, az „Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért” igazgatója 2010-ben kiszámolta, mennyi időnk van hátra a termő Földön: mindössze 60 év. Vagyis hozzávetőleg még két generációra elegendő.

Tovább a cikkre…